www.est.hu/cikk/54844/a_fold

Kb úgy érzem magam, mint egy jegesmedve, aki nagyon vékony jégre tévedt... Címkét sem fogok találni ehhez a blogbejegyzéshez, egy természetfilmhez nem úgy kell hozzáállni, ahogy én filmekhez szoktam. Kifele jövet bűntudatot éreztem, és azzal vígasztaltam magam, hogy igenis teszek valamit a környezetért, hiszen befőttesüvegbe gyűjtöm az étolajat, ahelyett, hogy a vécébe önteném. Meg nemcsak bűntudatot, hanem zavarodottságot is: most akkor rossz irányba halad a világ vagy sem? Hiszen sokkal szebb és tökéletesebb filmet forgattak ezekről a veszélyeztetett állatokról, mint tíz éve, és bizony maga a globális felmelegedés hozta őket közelebb hozzám!

A filmben sehol egy ember, de még egy kondenzcsík sincs. Viszont mégiscsak arra reagált a közönség, amikor emberszerűen viselkedtek az állatok: a jegesmedve a hóban hentereg, a paradicsommadár takarít és pöffeszkedik, a kiskacsák base-jumpolnak, az elefánt a borját noszogatja, a majmok ódzkodnak a víztől. Mondom, ezen jókat röhögcséltünk ott a moziban, de amikor beültem, azt hittem, hogy az egész film ilyen lesz, tudat alatt valamiféle önfeledt és harmonikus édenkertre vágytam, ehelyett miről szól a film? Arról, hogy állatnak lenni színtiszta küzdelem: éhezel, szomjazol, hogy a kölykeidnek jobb legyen, egész életedben csak vándorolsz, sohasem lelsz nyugalmat. Én már el is felejtettem, hogy a természetfilmek erről szólnak.